Írások, interjúk

2021-06-12
Adminisztrátor
8
1115

1. Szolláth Katalin - M. P. 75 - Kiállításmegnyitó


„De ez a kiállítás nem olyan, mint az eddigi Molnár Péter tárlatok.” Ez egy születésnapi összegzés. „Molnár Péter 75.” M. P. Mester: Betű és kép találkozása, azaz vizitáció a kavicsok, kövek birodalmában. Az itt megtekinthető alkotások 50 év munkásságát prezentálják.

Nem könnyű Molnár Pétert rábeszélni egy önálló tárlatra: mert, ..mintha, ..talán, ..mégis, ..mégse, ..nem igazán, ..lehetséges, .. esetleg, ..habár, ..nem valószínű, ..meggondolandó – a leggyakoribb válasz. De mégis itt van ez a születésnap. És itt van, megszületett ez a retrospektív bemutató is. Leonardo, mikor elkészült a Mona Lisával, így szólt: „Szeresse, aki látja!” Hát kérem, szeressék ezeket a képeket! Molnár Péter munkái szerények, csendesek, meditatívak, elmélyülten befelé fordulóak. Képbe zárt költemények. Titkosírásra emlékeztető mikroszkópikus méretű betűket,
ponthalmazokat, vissza-visszatérő jeleket, házakat, csigákat, holdakat, s talán a leggyakrabban, a szinte már állandósult jelképévé vált formát, a sienai főtér motívumát,- amely szerelemszimbólunként is felfogható – fedezhetjük fel festményein, grafikáin egyaránt. Ezek a piciny, apró jelek, mint archaizáló faktúraképző elemek, mint csendes fohászok hívogatnak bennünket.
Mintha azt mondogatnák: „Gyere ide, lépj közelebb, csak úgy láthatsz meg engem igazán!”
 

Molnár Pétert valójában az olvashatatlan, a reprodukálhatatlan, a befejezhetetlen és az abszurd érdekli. Kifejezetten örül, ha rosszul, homályosan fotózzák le a grafikáját, mert így titokzatosabb marad a kép. Láthatatlan, mint egy titkos kert, amibe igazán ő maga sem mer belépni, mert ha megtenné, megtörne a varázslat. Rejtőzködés, eltűnés - csendes elmélyültség jellemzi életét
és művészetét egyaránt.

Aki ismeri Pétert, az tudja, ő nem hétköznapi ember, ő másképp észleli a világot. A lelke olyan tiszta, mint egy gyermeké, akinek még mindig fülébe cseng Jutka nővére hangja: „Szép ez a rajz, Petikém!” Most is úgy rajzol, mint akkor, mert lelkében gyermek maradt, akinek a zsebében üveggolyók vannak, aki nézi, hogy nől a fű – sőt, le is rajzolja - , akinek a kedvenc könyve a Micimackó, aki óvatosan lépdel, nehogy eltaposson egy hangyát, aki bocsánatot kér a lepkétől, ha éppen nekirepül. Molnár Péter képei lassan érlelődnek, formálódnak. Gyakran évek, évtizedek alatt születnek meg. Visszakaparja, átfesti, újra kezdi, átalakítja műveit. Minden kis vonal megfontoltan kerül a végső helyére. Sorra sort, betűről betűt, nap nap után, óráról órára, újra meg újra, amíg csak fény van. Megszállottan, már-már abszurd módon ragaszkodik a végső, általa megálmodott tökéletes harmóniához, ami művészetének lényegét jelenti.

Köveket, kavicsokat rajzol: épít, mint ahogy a gyermekek legóból várat konstruálnak. Ez az építkező szellemiség nem véletlen, hiszen azt látta egész életében örök példaképeitől, építészmérnök édesapjától és Jóska testvérétől. Szinte eszköztelenül dolgozik. Munkaasztalán 4-5 ceruza, egy-két ecset és egyetlen rajz, ami éppen elindult útjára.

Kedves barátja, Mészáros Zsolt, ugyanazt a rajzot látván fél év múlva, meglepődve mondta szomszédjának: „Te Imre, ez a rajz most kevesebb, mint amit 6 hónappal ezelőtt láttam.” Molnár Péternél másképp halad az idő. Nem a kész mű, nem a befejezettség, hanem a hozzá vezető út az, ami igazán érdekes. Alkotói módszere rokon a Zen buddhista szerzetesekével, akik a homokból készített mandalákat a szertartás végén elfújják. Péter olyan „dobozokat” rajzol, amelyben – mint a Kis hercegben – legbelül ott van a bárány, de csak kevesen láthatják, mert „ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan.” Minden a szívében van. Molnár Péter lételeme az alkotás. Lefényképez a szemével mindent, a tavaszi napsütést, az őszbe boruló fák levelein megcsillanó vízcseppeket, piaci asztalok kopott léceit, a rozsdás, fületlen bögre ürességét. Mindent elraktároz, megőriz, és abból lesz majd egy vonal, egy szín. Törtfehér papír, halvány, rejtőzködő formák, betűk, kavicsok, utak, rések, házak, főterek, kövek, ösvények, búvópatakok, partok végeláthatatlan labirintusai.

A lét pillanatnyiságán tűnődve bolyong közöttünk Molnár Péter immár 75 éve. „És ragyog a boldogságtól!”16 évesen már érezte, tudta, hogy ő festő lesz. Ma is az!

Hogyan írhatnánk le Molnár Péter képi valóságát? Lírikus absztrakció, minimál-art, melankolikus betű-kép mantra, olvashatatlan hieroglifák, filozófikus szövegtöredékek, írott táj-csendéletek, ritmikus faktúraszőttes, jellabirintus. Ki mit lát bennük. Tessék nézelődni! Örvénylő, repülő madarak? Bezárt házukból kiszabaduló, útjukat keresgélő mítikus őslények? Víz után sóvárgó szfinxek? Egy sosem volt, sosem lesz vágyálomvilág?

Molnár Péter megígérte, hogy nem hal meg. S reméljük, hogy ez így is lesz, hiszen még sok, meg nem rajzolt kép van a fejében. S mint tudjuk, igen lassan dolgozik. De ha mégis úgy dönt, hogy leteszi az ecsetet – úgy 100 év múlva -, nem hal meg, hanem fogja magát, és egy kissé tétova mozdulattal belesétál a művébe, amit éppen fest.

Ott lesz, és ott van minden egyes ecsetvonásban!
 
Isten éltessen a születésnapodon, kedves Péter!

Kecskemét, Agóra 2018. február 15.

Az írás megjelent az Új Forrás c. folyóiratban 2018.07

 
Képek

2. Mészáros Júlia - Molnár Péter műveiről

 

Molnár Péter az ábécé betűire redukált jelekből építi meditatív, szakrális hangulatú képeit, amelyekben a leheletfinom fehér vonalak, mint valami ösvények, lépcsők, vagy utak, finoman meg-megszakítják a textúra folytonosságának ritmusát, időtlenné sűrített történetekké alakítva a történés változtathatatlanságát, műveiben az üres és a teleírt felület dinamikus feszültsége szelíden lüktető szövedékké csendesedik, helyet adva a létezésről való elmélkedésének. Molnár Péter tisztában van a képalkotás lényegével. Kevés eszközt használ és tökéletesen átérzi a vonal súlyának minden terhét. Minimál programjában a tiszta lélek áhitatával írja át költészetté a mindennapi feszültségeket, megnemesítve, múlttá téve az idő és a hely okozta sebeket. Műveiben halk, visszafogott hangon példabeszédet ír a tovahaladó jelenről, lelkünk töréseit távolról, a múlt emlékeként láttatva. Képei a hiányról, az elveszettről, az egykor és a ma közötti szakadékról szólnak, s a várokozás csendjével telítődnek.

Nemzetközi rajz és grafikai biennale, Győr 2005. katalógusszövege


3. Lóska Lajos - Beszélgetés Molnár Péterrel


„Alkotótevékenységemet és munkamódszeremet az időtlenség csöndje és az ősi, művészi tradíciók (krétaiak, etruszkok, archaikusok, Sassetta, Lorenzetti) inspirálják már kezdettől fogva. És nyilvánvalóan a természet. Az elmúlt hetven évben ez mit sem változott. Mostani munkáimban is mindez fellelhető. Egy tavaszi, firenzei utazásunk ihlette festményen dolgozom újabban, melynek címe: San Lorenzo macskái. A színben és formában erősen redukált motívumok között azért felismerhető a számomra oly kedves, mai napig befejezetlen templom homlokzatának körvonala is. Több rétegben viszem fel a festéket, sokszor átfestem, majd lemosom, lekaparom, belekarcolok, a végletekig „megdolgozom” a képet. Hónapok, évek alatt készül el egy-egy festmény, amely szinte mindig monokróm színvilágú. A minőségre törekszem, nem a gyorsaságra. Szeretem a hamvas, bársonyos, leheletszerű fakturális megoldásokat. Ahogy Kolozsváry Marianna művészettörténész mondta, „Hát Péter, a maga képeit nem fogja senki sem hamisítani!"

Megjelent az Új Művészet 2019. novemberi számában


4. Jász Attila verse Molnár Péternek

 
Ebben a képben benne van minden tévelygésem,
de honnan tudhatott minderről Lassú Víz testvérem,
aki a Vízipók-csodapók című rajzfilmsorozat felejthetetlen hátterét akvarellezte
víz alatti álomvilággá,

honnan tudhatta, hogy mostanában állandóan
a felhők formáját tanulmányozom,
mit rajzolnak ki,

a rajzon a felismerhetetlenül apró grafikai jelekből,
melyek egykor talán betűk voltak, finom felhők ülnek
a szükséges tévelygések egymást követő
motívumainak láncolatára,

honnan tudhatta, hogy a sienai főtér
számára emblematikus kilenc szabálytalan cikkelye
nekem is olyan fontos, pedig a leginkább
felismerhető motívum a finoman elhalványuló
szürke grafitjelek között,

valaminek a lenyomatai a grafikái, mindig is ezt gondoltam,

ma már tudom, a léleké, a finom lélekhártyát
hántja le barátom, és teszi láthatóvá,
már amennyire lehet,
kifeszítve,

de ott van benne minden, aki vagy, vagy valaha
voltál, az összes eddigi életed, ezért is készül olyan
sokáig egy-egy képe,
amúgy sem siet soha sehova, megérkezik,
teszi a dolgát, tehát imádkozik.

Kiegészítés

Szeretem, ha a mindennapok összekeverednek,
másik jön az egyik után, tegnapok a holnap után,

ha rajzolok, nincsen idő, ne otthon keressetek,
hunyd le a szemed, a kép előtt mindig
megtalálsz.

Megjelent a Forrás 2021/1 számában


5. Kováts Albert - Molnár Péter festményei és rajzai


„A császár vágyakozni kezdett, hogy láthassa a Csia-Ling folyónál fekvő tájat és elküldte Wu Tao-Tzut, hogy fesse le. Wu hazatért, majd bement a Palota egyik csarnokába és száz mérföldnyi országot festett. Az uralkodó csodálattal nézte a művet. Wu a kép egyik részére mutatott, és azt mondta: »Látja Fenséged ezt a barlangtemplomot a hegy lábánál? Szellem lakik benne«. Tapsolt és a barlang kapuja kinyílt. »A belseje mérhetetlenül szép — folytatta a mester, — hadd mutassam meg az odavezető utat: tekintse meg Felséged a csodákat, melyeket magában rejt«. Belépett és még egyszer visszafordult, hogy intsen Urának. De ebben a pillanatban bezárult a kapu, és mielőtt az elámult uralkodó előreléphetett volna, eltűnt a táj, a fal pedig fehér volt, mint mielőtt a mester ecsetje érintette volna. Wu Tao-Tzut soha többé nem látták.”
(kínai legenda)

M. P. munkái szerények, csendesek, monokróm színvilágúak, kicsiny méretűek, és főként nem könnyen megközelíthetők. Enigmatikus mivoltuk keveseket késztet megállásra, a rejtőző művészi sugallat fölfejtésére, azonosulásra. Akik viszont kedvelik M. P. művészetét, éppen e vonások miatt is kedvelik. Áhítat és elmélyedés sugárzik lapjairól, minden letett jel iránt átérzett felelősség.
A művész nem az úgynevezett formai problémák, de nem is az anyag felől indul el; a látványvilágból pedig csak szórványos emlékképek szűrődnek be a festészetbe. Igazából a teljes eszköztelenség vonzaná; egy intéssel, lehelettel, a gondolat erejével teremteni műveket. Mégis középkori szerzetes-miniátorok kitartásával és türelmével rója jeleit. Önkéntelenül a költészet merül fel hasonlatként, ahol egy-egy villanásszerű ráérzéssel megtalált szókapcsolat, jelző vagy metafora anyagtalansága evokatív erővel tárhat fel világokat. Ez a felidéző erő sugárzik M. P. műveiből is, ám mint nem-fogalmi nyelven beszélő műfajnál, szinte lehetetlen a „jelzőkre", „hasonlatokra" rámutatni. Még kevésbé könnyű szavakba önteni, hogy pontosan minek a kifejezésére is irányulnak ezek az eszközök, annyira szellemi, egyszersmind par excellence plasztikai a tapasztalt képi jelenség."


Katalógus,1996


6. Szeifert Judit - Molnár Péter műveiről


„Az állandó értékek, a többé-kevésbé azonos technikai megoldások biztosítják az időntúli folytonosságot Molnár Péter művészetében. Azon kevés alkotók egyike, akik nem törődve a kör különböző művészeti divatirányzataival, azoktól elhatárolódva, sőt elszigetelődve építkezik következetes művészi világukat."

Katalógus - Magyar Műhely Kiadó, 2005


7. Karátson Gábor - Kortárs Gyűjtemény a Cifrapalotában


„Molnár Péter a legelmélyültebben dolgozó magyar festők közé tartozik. Következetesen építi tovább életművét, vagy mondjuk inkább úgy, dolgozik tovább rajta lankadatlanul, évtizedek óta, nagyjából változatlan elvek szerint, fokról fokra közelítve egy talán elérhetetlen cél felé, amelyet azonban, amennyiben elérhetetlen, elérni talán nem is kellene; úgy tetszik, mintha képeinek tárgya éppen a tökéletesítés problémájának vizsgálata volna."

Katalógus 1993

 
Budapest, Vigadó Galéria - 2020 - Molnár Péter képei
Képek